Élt egyszer egy szegény ember a három fiával. Gyakran mondogatta nekik:
– Gyermekeim! Nekünk nincs jószágunk, aranyunk, se egyéb vagyonunk. Másféle kincset gyűjtsetek magatoknak: igyekezzetek minél többet tudni, minél több dolgot megérteni. Nagy csorda helyett leleményesség, arany helyett, tiszta ész legyen a kincsetek. Ha ezt megszerzitek, mindenütt boldogultok, és nem lesztek szegényebbek másoknál.
Telt-múlt az idő – egy napon meghalt az apa. A testvérek összegyűltek tanácskozni, és hosszas tanácskozás után, végül így döntöttek:
– Nincs itt semmi keresnivalónk többé. Menjünk el inkább világot látni. Elszegődtünk valahol pásztornak vagy béresnek; nem pusztulunk éhen!
Összeszedték a cókmókjukat, és útnak indultak. Kopár völgyeken haladtak át, magas hegyeket másztak meg. Sokáig mentek – negyven álló napig. Minden elemózsiájuk elfogyott már, el is fáradtak, de útjuknak még mindig nem látszott a vége. Pihentek egyet a testvérek, aztán tovább indultak. Végül fákat vette észre a távolban, tornyokat, házakat: nagyváros terült el előttük. Megörültek a testvérek, szaporábban szedték a lábukat.
– No – mondták –, a rossz mögöttünk van, most már csupa jó vár ránk.
A város közelében a legidősebbik testvér hirtelen megállt, lenézett a földre, és azt mondta:
– Nemrég ment erre egy nagy teve.
Alighogy továbbmentek, a középső testvér jól megnézte az út két szélét, és így szólt:
– Az a teve félszemű volt.
Néhány lépés után a kisebbik testvér szólalt meg:
– A teve hátán egy asszony ült meg egy kisgyerek.
– Úgy van! – mondta a legidősebbik meg a középső.
A három testvér ránézett, és megkérdezte tőle:
– Keresed, ami elveszett?
A lovas megfékezte a lovát.
– Azt bizony! – felelte.
– Teve veszett el? – kérdezte a középső testvér.
– Teve.
– Nagy?
– Nagy!
– A tevéd a bal szemére vak volt, igaz-e? – kérdezte a legkisebbik.
– Úgy van, a bal szemére vak volt.
– És egy asszony meg egy kisgyerek ült a hátán, igaz-e? – kérdezte továbbá a legfiatalabb.
A lovas gyanakodva méregette a testvéreket, aztán így szólt:
– Hát nálatok van a tevém? Mondjátok meg, hová rejtettétek?
– Színét se láttuk a tevédnek! – felelték neki a testvérek.
– Ha nem láttátok, honnan tudtok róla mindent? – kérdezte a lovas.
– Nyitva tartjuk a szemünket, úgy találtuk ki mindezt. Siess arrafelé, ott megtalálod a tevédet – felelték a testvérek.
– Dehogy megyek arra! – mondta a teve gazdája. – A teve nálatok van, adjátok vissza!
– Nem is láttuk a tevédet! – kiáltották a testvérek.
A lovas azonban nem hallgatott rájuk. Kirántotta a szablyáját, megsuhintotta, és ráparancsolt a testvérekre, hogy induljanak előtte. Egyenesen az ország padisahjának palotája elé hajtotta a három testvért.
A lovas a poroszlókra bízta a vándorokat, maga pedig a padisahhoz ment, és azt mondta neki:
– A hegyekbe tereltem a jószágomat, a feleségem meg a kisfiam pedig egy nagy, félszemű teve hátán kísért. Lemaradtak, eltévedtek, nyomuk veszett. Keresésükre indultam, és találkoztam három vándorral. Ezek a vándorok lophatták el a tevét, a feleségemet meg a kisfiamat pedig biztosan megölték.
A padisah végighallgatta, aztán megkérdezte:
– Honnan tudod ezt?
– A vándorok maguk mondták, hogy a teve nagy volt, fél szemére vak, s hogy egy asszony meg egy kisgyerek ült a hátán.
A padisah gondolkodott egy darabig, aztán így szólt:
– Ha te magad semmit sem mondtál nekik, ők pedig mindent tudnak a tevéről, akkor bizonyosan náluk van a teve. Vezesd ide a tolvajokat!
A teve gazdája kiment, és bevezette a három testvért.
– Halljátok, tolvajok! – kiáltott rájuk fenyegetően a padisah. – Hova rejtettétek ennek az embernek a tevéjét? Feleljetek!
– Nem vagyunk tolvajok, és színét sem láttuk a tevéjének – felelték a testvérek.
– A teve gazdája semmit sem kérdezett tőletek – mondta a padisah –, magatok mondtátok el neki apróra, milyen volt a teve. Hogy mertek most mégis tagadni?
– Ó, padisah – felelték a testvérek –, nincs ebben semmi csodálatos! Gyermekkorunk óta megszoktuk, hogy nyitott szemmel járjunk, mindent észrevegyünk, és megmagyarázzunk. Azért tudtunk minden a tevéről anélkül, hogy találkoztunk volna vele.
Elnevette magát a sah, és megkérdezte:
– Lehet-e mindent tudni valamiről, amit sohasem láttunk?
– Lehet bizony – felelték a testvérek.
– Mindjárt kiderül, igazat mondtatok-e.
A padisah behívatta a vezírjét , és a fülébe súgott valamit.
A vezír kisietett a palotából, és csakhamar visszatért két szolgával, akik egy nagy ládát cipeltek be két teherhordó rúdon. A szolgák vigyázva letették a ládát az ajtó elé, hogy a padisah jól láthassa, aztán félreálltak. A testvérek messziről figyelték, honnan hozták a szolgák a ládát, hogyan cipelték be, hogyan tették le a földre.
– No, tolvajok, találjátok ki, mi van ebben a ládában! – szólt a padisah.
A legidősebb testvér így szólt:
– Ó, padisah, mondtuk már, hogy nem vagyunk tolvajok. Valami kicsi és gömbölyű van ebben a ládában.
– Gránátalma – tette hozzá a középső.
– Nem nagyon érett – mondta a legkisebbik.
– Hozzátok ide azt a ládát! – kiáltotta a padisah.
A szolgák odavitték elébe a ládát. A padisah felnyitotta és belenézett. Csakugyan! Egy félig érett gránátalma volt a ládában. Az ámuló sah kivette a gránátalmát, és megmutatta udvari embereinek. Aztán az elveszett teve gazdájához fordult, és így szólt.
– Nem, ezek az emberek, nem tolvajok! Valóban nagyon leleményes emberek. Eredj, és keresd másutt a tevédet!
A padisah udvarában mindenki elámult a testvérek éles szemén és leleményességén. De a legjobban maga a padisah csodálkozott. Mindenféle jó falatot hozatott, és megvendégelte a testvéreket.
– Semmi vád nem illethet benneteket – mondta. – Mehettek, ahova akartok. De előbb mondjátok el rendre: honnan tudtátok, hogy ez az ember elvesztette a tevéjét, s hogyan tudtatok mindent arról a tevéről?
A legidősebb testvér így felelt:
– Nagy nyomokat láttam a porban, s ebből kitaláltam, hogy nagy teve ment előttünk, ezért sejtettem, hogy ez az ember, aki utolért bennünket, és ide-oda tekinget, a tevét keresi.
– Jól van – mondta a padisah. – Hát azt melyikőtök mondta, hogy a teve vak volt a bal szemére?
Felállt a középső testvér:
– Azt én mondtam!
– Ugyan honnan tudtad, hogy a teve vak volt a bal szemére? Hiszen az nem hagyhatott nyomot a porban!
– Azt abból találtam ki, hogy az út jobb szélérő legelte a füvet, a bal szélén növő fűhöz pedig hozzá se nyúlt – felelte a középső testvér.
– Ez is igaz – mondta a sah. – Hát azt melyikőtök találta ki, hogy a teve hátán egy asszony meg egy kisgyerek ült?
– Azt én – mondta a legkisebbik. – Észrevettem egy helyen, hogy ott a teve letérdelt, s a térde nyoma mellett, a homokban, ott maradt egy puha női csizma nyoma. A kisebb nyomokból pedig láttam, hogy az asszonynál gyermek is volt.
– Ügyesen kitaláltátok! – mondta a padisah. – De hogy tudtátok meg azt, hogy egy félig érett gránátalma van a ládában? Ez már fel nem foghatom!
– A ládát két szolga hozta be – kezdte a legnagyobbik testvér –, de látszott, hogy a láda nem nehéz. Amikor letették a földre, hallottam, hogy valami kisebb gömbölyű tárgy gurul át benne egyik oldalról a másikra.
A középső testvér így folytatta:
– Én meg azt gondoltam: a ládát a kertből hozták, kicsi, gömbölyű valami van benne, ez nem lehet már, csak gránátalma. Hiszen csupa gránátalmafa nő a palotád körül!
– Igaz! – mondta a sah.
Aztán a legkisebbhez fordult, és megkérdezte tőle:
– De honnan találtad ki, hogy nem érett még a gránátalma?
– Most abban az évszakban vagyunk – felelte az –, amikor még zöldek a gránátalmák. Erről magad is meggyőződhetsz!
Azzal a nyitott ablakhoz vezette a padisahot.
A padisah kinézett az ablakon, és meglátta kertjében a gránátalmafákat, amelyek tele voltak éretlen gyümölccsel.
Nem győzte csodálni a három testvér éles szemét és leleményességét. Felkiáltott:
– Pénznek, jószágnak szűkében vagytok, de éles eszetek majd gazdaggá tesz benneteket!
IN: Bajzáth Mária (vál.) (2014): Így megyek az iskolába. Kolibri Kiadó, Budapest. pp. 131-136.