Beköszöntött a tavasz. A hósármányok visszatértek a melegebb vidékekről a Bering-szoros szikláira. Közülük kettő közvetlenül a tengernél rakott fészket magának.
Hósármány mama megtojt, és egyetlen tojáskáján kotlott. Hogy a hideg szél meg ne fújja, még a fészekből is félt kirepülni. Az esőtől testével takarta, étlen-szomjan ült rajta.
Végül kikelt a fióka a tojásból. Milyen aranyos, szép kis madár volt! Az egész parton nem lelted párját.
Hangos volt nagyon, szülei sem enni, sem inni, sem aludni nem tudtak mellette. Amikor vadászni ment az apja, a fiókafiút az anyja ringatta. Ha pedig az anyja volt úton, az apja istápolgatta.
Hósármány mama egyszer így dalolt fiókájának:
Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?
Kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?
Kié, vajon kié ez a két szép szemecske?
Kié, ugyan kié?
Arra repült a holló, meghallotta az éneket, letelepedett a közelben, és hallgatni kezdte. Hallgatta, hallgatta, önfeledten belemerült a hallgatásba. Annyira megtetszett neki ez a dalocska, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Rimánkodni kezdett a hósármánynak:
– Ajándékozd nekem ezt a dalocskát! Add nekem ezt a nótácskát!
– Hogy képzeled?! – méltatlankodott a hósármány. – Nem adhatom neked. Ez az egyetlen dalunk van.
– Nagyon szépen kérlek – győzködte a holló. – Nem tudok többé e dalocska nélkül élni!
– Az én fiacskám sem tud. Ne is kérd, úgysem adom neked!
Megharagudott a holló.
– Ha magadtól nem adod, erővel veszem el!
Lecsapott a hósármányra, elragadta tőle a dalt, és elrepült.
Hósármány fiúcska üvölteni kezdett. Hósármány mama pedig sírva fakadt.
Hazatért a vadászatról Hósármány papa. Hallja ám, hogy fiacskája kiabál, asszonykája sírdogál.
– Mi van veletek? – kérdezte. – Valami baj történt?
– Szörnyű dolog – felelte Hósármány mama. – Lecsapott a holló, és elvitte a dalocskánkat. Nincs mivel elaltatni a fiacskánkat, egyre csak bömböl! Hogyan fogunk így élni?
Hósármány papa haragra gerjedt, szikrázott a szeme, nagyokat toppantott.
– Hozd a vadászkesztyűmet, a harci íjamat meg a biztosan találó nyilaimat! Elrepülök, megkeresem azt a gyalázatos párát, és kitépem a torkából a dalocskát!
Repült, repült, sokféle madarat látott, csak hollót nem… Itt a fogolymadarak szolgáltak a kövek között, ott a lile fütyörészett. Végül a sziklákon egy egész csapat hollót pillantott meg. Leült a közelben, belehelyezte az íjat a nyílba, megfeszítette a húrt, és várt. Aki a dalocskát dalolja, abba lövi a nyilat.
A hollók a saját dolgaikkal foglalatoskodtak. A hollóapók a napon sütkéreztek, a hollóanyók pletykálkodtak, az ifjúság meg valamilyen játékot eszelt ki magának. A hollólegények a kedvesükkel sutyorogtak. De egyik sem énekelt – hollónóta nem szólt, sármányének nem szállt. Egyszer-kétszer károgtak – de hát ének az?!
Továbbszállt Hósármány papa. Repült, körözgetett, egyszer látta ám, hogy egy holló ül a fán. Csőrét a magasba emelte, szemét behunyta, ringatózott jobbra-balra, és így énekelt:
Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?
Kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?
Kié, vajon kié ez a két szép szemecske?
Elénekelte, majd újból rázendített:
Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?…
– Hát itt van a gonosztevő! Lám, itt van a világ legszebb dalocskájának tolvaj madara! – mondta Hósármány papa.
Azzal leszállt ugyanennek a fának az ágára, megfeszítette a húrt, és belelőtte nyilát a hollóba. A nyíl végigsiklott az evezőtollakon, majd a földre esett. Oda se neki, meg sem rebbent a holló szeme. Zengett és dalolt tovább.
Ekkor Hósármány papa előhúzta a puzdrából az összes nyilat, amennyi csak volt, és négyesével kezdte lövöldözni őket a gyalázatos párára.
A holló egyre csak énekelt:
Oj, kié, ugyan kié ez az ici lábacska?
Oj, kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?
Oj, oj, valami az oldalamba fúródott!
Oj, kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?
Oj, valami megszúrt!
Oj-oh! Oh-oj! Nem bírom tovább!
Kár-kár-r!
És kiengedte a dalocskát a csőréből. Hósármány papa magához ragadta, és nyomban elrepült vele haza.
Megérkezett, és hallja ám, hogy fia kiabál, asszonya pedig rídogál.
– Ne kiabáljatok, ne rídogáljatok! – csitítgatta őket Hósármány papa. – Visszaszereztem a dalunkat a gonosz hollótól. Íme, itt van!
Megörült Hósármány mama, és tüstént dalra fakadt. A fiú megnyugodott, és elaludt.
Azóta, ha a hósármányok észrevesznek egy közelükben repülő hollót, azonnal elhallgatnak. Még a csőrüket sem merik kinyitni. Lám, e dalocska is megmaradt, még ma is éneklik a hósármányok a gyerekeiknek.
IN: Bajzáth Mária (vál.) (2014): Járom az új váramat. Kolibri Kiadó, Budapest. pp. 73-76.