AZ ELRABOLT DALOCSKA (ESZKIMÓ MESE)

Beköszöntött a tavasz. A hósármányok visszatértek a melegebb vidékekről a Bering-szoros szikláira. Közülük kettő közvetlenül a tengernél rakott fészket magának.

Hósármány mama megtojt, és egyetlen tojáskáján kotlott. Hogy a hideg szél meg ne fújja, még a fészekből is félt kirepülni. Az esőtől testével takarta, étlen-szomjan ült rajta.

Végül kikelt a fióka a tojásból. Milyen aranyos, szép kis madár volt! Az egész parton nem lelted párját.

Hangos volt nagyon, szülei sem enni, sem inni, sem aludni nem tudtak mellette. Amikor vadászni ment az apja, a fiókafiút az anyja ringatta. Ha pedig az anyja volt úton, az apja istápolgatta.

Hósármány mama egyszer így dalolt fiókájának:

 

                            Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?

                            Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?

                            Kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?

                            Kié, vajon kié ez a két szép szemecske?

                            Kié, ugyan kié?

 

Arra repült a holló, meghallotta az éneket, letelepedett a közelben, és hallgatni kezdte. Hallgatta, hallgatta, önfeledten belemerült a hallgatásba. Annyira megtetszett neki ez a dalocska, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Rimánkodni kezdett a hósármánynak:

– Ajándékozd nekem ezt a dalocskát! Add nekem ezt a nótácskát!

– Hogy képzeled?! – méltatlankodott a hósármány. – Nem adhatom neked. Ez az egyetlen dalunk van.

– Nagyon szépen kérlek – győzködte a holló. – Nem tudok többé e dalocska nélkül élni!

– Az én fiacskám sem tud. Ne is kérd, úgysem adom neked!

Megharagudott a holló.

– Ha magadtól nem adod, erővel veszem el!

Lecsapott a hósármányra, elragadta tőle a dalt, és elrepült.

Hósármány fiúcska üvölteni kezdett. Hósármány mama pedig sírva fakadt.

Hazatért a vadászatról Hósármány papa. Hallja ám, hogy fiacskája kiabál, asszonykája sírdogál.

– Mi van veletek? – kérdezte. – Valami baj történt?

– Szörnyű dolog – felelte Hósármány mama. – Lecsapott a holló, és elvitte a dalocskánkat. Nincs mivel elaltatni a fiacskánkat, egyre csak bömböl! Hogyan fogunk így élni?

Hósármány papa haragra gerjedt, szikrázott a szeme, nagyokat toppantott.

– Hozd a vadászkesztyűmet, a harci íjamat meg a biztosan találó nyilaimat! Elrepülök, megkeresem azt a gyalázatos párát, és kitépem a torkából a dalocskát!

Repült, repült, sokféle madarat látott, csak hollót nem… Itt a fogolymadarak szolgáltak a kövek között, ott a lile fütyörészett. Végül a sziklákon egy egész csapat hollót pillantott meg. Leült a közelben, belehelyezte az íjat a nyílba, megfeszítette a húrt, és várt. Aki a dalocskát dalolja, abba lövi a nyilat.

A hollók a saját dolgaikkal foglalatoskodtak. A hollóapók a napon sütkéreztek, a hollóanyók pletykálkodtak, az ifjúság meg valamilyen játékot eszelt ki magának. A hollólegények a kedvesükkel sutyorogtak. De egyik sem énekelt – hollónóta nem szólt, sármányének nem szállt. Egyszer-kétszer károgtak – de hát ének az?!

Továbbszállt Hósármány papa. Repült, körözgetett, egyszer látta ám, hogy egy holló ül a fán. Csőrét a magasba emelte, szemét behunyta, ringatózott jobbra-balra, és így énekelt:

 

                            Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?

                            Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?

                            Kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?

                            Kié, vajon kié ez a két szép szemecske?

 

Elénekelte, majd újból rázendített:

 

                            Kié, ugyan kié ez az ici lábacska?

                            Kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?…

 

– Hát itt van a gonosztevő! Lám, itt van a világ legszebb dalocskájának tolvaj madara! – mondta Hósármány papa.

Azzal leszállt ugyanennek a fának az ágára, megfeszítette a húrt, és belelőtte nyilát a hollóba. A nyíl végigsiklott az evezőtollakon, majd a földre esett. Oda se neki, meg sem rebbent a holló szeme. Zengett és dalolt tovább.

Ekkor Hósármány papa előhúzta a puzdrából az összes nyilat, amennyi csak volt, és négyesével kezdte lövöldözni őket a gyalázatos párára.

A holló egyre csak énekelt:

 

                            Oj, kié, ugyan kié ez az ici lábacska?

                            Oj, kié, vajon kié ez a pici szárnyacska?

                            Oj, oj, valami az oldalamba fúródott!

                            Oj, kié, ugyan kié ez az icipici fejecske?

                            Oj, valami megszúrt!

                            Oj-oh! Oh-oj! Nem bírom tovább!

                            Kár-kár-r!

 

És kiengedte a dalocskát a csőréből. Hósármány papa magához ragadta, és nyomban elrepült vele haza.

Megérkezett, és hallja ám, hogy fia kiabál, asszonya pedig rídogál.

– Ne kiabáljatok, ne rídogáljatok! – csitítgatta őket Hósármány papa. – Visszaszereztem a dalunkat a gonosz hollótól. Íme, itt van!

Megörült Hósármány mama, és tüstént dalra fakadt. A fiú megnyugodott, és elaludt.

Azóta, ha a hósármányok észrevesznek egy közelükben repülő hollót, azonnal elhallgatnak. Még a csőrüket sem merik kinyitni. Lám, e dalocska is megmaradt, még ma is éneklik a hósármányok a gyerekeiknek.

 

IN: Bajzáth Mária (vál.) (2014): Járom az új váramat. Kolibri Kiadó, Budapest. pp. 73-76.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Betűméret növelése
Kontraszt beállítása