Mit ajánl:
A mesélés közelebb hozza egymáshoz a generációkat és alkalmas a család és az intézményes nevelés kapcsolatának szorosabbra fűzésére is. A családra jellemző könyvhasználat, az írás-olvasás eseménye, vagy a könyvek megléte/hiánya/minősége meghatározó a gyermek literalizációja szempontjából. A családi mesélés minőségét és mennyiségét növelheti a pedagógusok által nyújtott minta, és az intézményes nevelés keretei között szervezett modellértékű programok.
A beszédkapcsolat alakulása a kisgyermek és környezete között – számos más tényező mellett – függ a társadalom és a család szerveződésétől, alapvető értékeitől, hiedelmeitől, beszélési szokásaitól. Ezek a tényezők pedig azt is befolyásolják, hogy mit és hogyan tanul meg a kisgyermek.
A mesélés feltartóztathatja a nyelvi igénytelenség, a nyelvhasználati szegénység, valamint a nyelvi hátrány megerősödésének a folyamatát a szociokulturális hátrányban élő családokban. Növelheti a szókincset, emelheti a nyelvhasználat minőségét minden gyermek és család esetében. A mese a tehetséggondozásban is kiemelt szerepet tölthet be.
Az online tér, a képernyők és a közösségi média folyamatos jelenléte a családban olyan fokú ingeráradatot jelent, ami csökkenti a valódi érdeklődés és kíváncsiság fejlődését. Fogynak a szavak, egyre több a kép és az emoji. A történetek pár betűszóval leírhatók, történeteink egyre redukáltabbak, és ez a történetmesélés képességére, a szókincsre, a személyiségfejlődésre és az emberi kapcsolatokra is hatással van. Ma a szülők döntenek arról, mennyire engedik meg a családi életben az információtechnológia e hatásának térnyerését, milyen eszközöket, milyen mértékben engednek be a családi életbe. (Tari 2019) A mesélés döntés – a minőségi offline családi idő, az élő emberi szó, az árnyalt, gazdag szókincsen alapuló nyelvhasználat fontossága – mellett.
Olvasáspszichológiai kutatások sora bizonyítja, hogy az a gyermek, aki beleszületik a könyvkultúrába, tehát a család az olvasást értéknek tekinti és olvas, kétéves kora körül már megfelelően tud bánni a könyvtárggyal: nézegeti, lapozgatja. A kisgyermek számára a meseolvasás örömforrás, a szülővel való testi-lelki kapcsolódás, a megnyugvás eszköze.
A családra jellemző könyvhasználat, az írás-olvasás esemény, vagy a könyvek megléte/hiánya/minősége meghatározó a gyermek literalizációja szempontjából. A családok szociokulturális helyzete, a szülők iskolázottsága, a kulturális szokások befolyásolják a könyvhasználatot.
A család mellett a kisgyermekkori intézményes nevelés helyszínei (bölcsőde, óvoda) fontos helyszíne az írásbeliséggel való találkozásnak, a pedagógusok felelőssége jelentős, az általuk kínált minta modell értékű. Számos óvoda szervez meséről szóló szülői értekezletet, mesenapot, ünneplik a Népmesenapját, működtetnek tehetséggondozó, alkotó-fejlesztő pedagógia műhelyeket. Ezekbe a programokba a családokat is bevonják. (Andrási Bajzáth Bazsó Horváthné 2020) (OFI 2015)
A nehezebben olvasó szülők, családtagok számára kifejezetten ajánlott lehet az élőszavas mesélés, hisz ezt nem befolyásolják az olvasási képességek. Ehhez azonban a szülőknek meg kell tapasztalniuk a mesehallgatás élményét, mintát kell kapniuk. Ebben nagy szerepe van a bölcsődének, óvodának, iskolának, a gyermekkel foglalkozó pedagógusoknak is.
A mesemondás legjellemzőbb színterei a XXI. századi Magyarországon a család és az intézményes nevelés helyszínei. A bölcsődében még keveset, az iskolában már keveset mesélnek a pedagógusok. A mesélés elsősorban az óvodában van jelen eredeti funkciójában. Az utóbbi évek gazdasági, szociológiai változásai, informatikai forradalma a családok együtt töltött minőségi idejének tartalmát megváltoztatta, tartamát csökkentette. A mesélésre szánt idő rövidült, a mesélési szokások átstrukturálódtak. Óriási teret kapnak a mesefilmek, animációk, ritkulnak a meseolvasási alkalmak, és még kevésbé jellemző a mesemondás a családokban. Ez nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatra, hanem a családra, mint közösségre is negatív hatást gyakorolhat, hisz képernyő nézése közben kevesebb az élő, emberi kapcsolat, kevesebb a családtagok közötti valódi interakció.
Transzgenerációs hatása is van a családi mesélési szokásoknak. Azok a szülők, aki gyermekkorukban rendszeresen hallottak mesét a szüleiktől, szülői szerepükben ezt a tudást alkalmazzák, és ők is rendszeresen és hosszabb időintervallumban mesélnek gyermekeiknek. Ellenben azok a szülők, akik gyermekkorukban nem élték át az említett élményt, szülői szerepükben nem, vagy kevesebben mesélnek, ha pedig mégis, akkor azt ritkábban és rövidebb ideig teszik, mint a meseélményes felnőttek. (Bűdi 2015)
Kodály Zoltán már 1948-ban, Párizsban, egy művészeti nevelésről szóló konferencián az alábbiakat mondja: „Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt. Első percben tréfára vették, de később igazat adtak. Az anya nem csak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel.” „(…) még tovább mennék: nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése.” Az akkor még alig kutatott, – ám a hagyományban ismert – transzgenerációs hatás lényegéről is beszél itt Kodály, ami a családban tapasztalt gyermekkori minták felnőtt viselkedésünkben való megjelenését jelenti. Azt, hogy családi mintáinkat ismételgetjük, gyakran anélkül, hogy tudatában lennénk.
A mesei nevelés azért kezdődhet már magzati korban, mert a beszédhang feldolgozása és a zenei hang feldolgozása sok szempontból megegyezik. A magzat hallószerve, a belső fület is beleértve az ötödik hónapra teljesen kialakul, de már jóval előbb, a nyolcadik héten agyi tevékenységet vált ki a hang megjelenése. A magzat akusztikus ingere származhat a méhen, illetve az anya testén belüli hangokból (például. az anya szívműködése, keringése, gyomorkorgása kapcsán) lehet inger az anya hangja, valamint az anya testén kívüli hangok, például az apáé, testvéreké, amelyekre a magzat a születés közeledtével egyre fokozódó mértékben reagál. A magzat számára az elsődleges és legfontosabb hanghatás lehet az őt váró családtagok beszédhangja. (Árvayné 2012)
Kiknek ajánlja: Ajánlja minden családnak, családalapításra készülő fiataloknak. Továbbá ajánlja a családdal foglalkozó szakembereknek, akik a jó gyakorlatot megismertetik a családalapítás előtt álló fiatalokkal. A család szerepe mellett az intézmények feladatára és felelősségére is felhívta a figyelmet, ezért a jó gyakorlatot diszeminálni kell azon szakemberek számára, akik közvetlen kapcsolatban állnak a családokkal: szociális szakemberek, pedagógusok kora gyermekkortól felnőttkorig. A társadalmi befogadás előmozdítása érdekében leginkább a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű csoporttal foglalkozó szakembereknek javasoljuk és ajánljuk a módszert.
Az első meseélmények nem választhatók el a felnőtt testközelségétől, a közös mesélés, a közös szimbólumrendszer erősíti a család identitását. A mese közel hozza egymáshoz a generációkat, alkalmas a család és az intézményes nevelés kapcsolatának erősítésére is.
A Népmesekincstár mesefoglalkozások mesélési rítusa, családban is alkalmazható. Leírása: a mesélésre kiválasztott állandó térben, (gyertyagyújtás a mesélő gyújtja meg és fújja el), mondóka, mesélés, mesélést lezáró dallam. (Bajzáth 2015)
A népmesékben különleges tisztelet övezi a szülői szerepüket megfelelő módon betöltő nagyszülőket és szülőket. A hős számára nem létezik nagyobb büntetés, mint szülői áldás nélkül elindulni a világba, így minden ilyen elhatározás előtt kérik is „királyi atyjuk”, vagy „szegény édesanyjuk” áldását. A szülők útravalót, az anyák hamuba sült pogácsát, az apák lovat és szerszámot adnak az áldás mellé, tehát külső és belső erőforrásokhoz juttatják a gyermeket. Amikor a szegény legény vagy a szegény leány a mese végére királyi sorba kerül, a királyfi vagy királykisasszony célba ér, sosem feledkezik meg az őt felnevelő szülőkről.
A mesebeli öregek élettapasztalatuk révén olyan tudás birtokosai, amellyel a hős nem rendelkezik, ezért a mesében az öreg szó, pozitív jelentéstartalommal bír. Ha a mesehős elindult, gyakran találkozik idős személyekkel, akiket illendően kell köszönteni. Az a meseszereplő, aki nem köszönti a mesebeli öregeket illendően, vagy nem köszöni meg az útbaigazítást, egészen biztosan nem ér célba, mert az öregek tanácsa nélkül sóbálvánnyá változik, földbe döngöli a sárkány, vagy egyéb baj éri. A mese valódi és egyetlen hőse ezt a hibát sosem követi el.
A mesélés átörökítő hatását – egyebek mellett – ezzel támasztotta alá: „Azok a szülők, aki gyermekkorukban rendszeresen hallottak mesét a szüleiktől, szülői szerepükben ezt a tudást alkalmazzák, és ők is rendszeresen és hosszabb időintervallumban mesélnek gyermekeiknek. Ellenben azok a szülők, akik gyermekkorukban nem élték át az említett élményt, szülői szerepükben nem, vagy kevesebben mesélnek, ha pedig mégis, akkor azt ritkábban és rövidebb ideig teszik, mint a meseélményes felnőttek.” (Bűdi, 2015)