Valamikor réges-régen élt az egyik országban egy bölcs és boldog király. Csupán az keserítette el, hogy megöregedett, és nem voltak gyermekei. Egyszer aztán gondolt egyet: „Kiválasztom az országom legbecsületesebb gyermekét, és örökbe fogadom.” Rögvest megparancsolta, hogy adjanak virágmagvakat minden gyereknek, és kijelentette:
– Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, fiammá vagy leányommá fogadom!
Nosza, elültették a gyerekek a magvakat, és reggel is, este is megöntözték őket.
Szon Il is buzgón gondozta a magvakat, de eltelt tíz nap, majd két hét, aztán egy teljes hónap, ám csak nem akartak kicsírázni a magvak a cserépben.
„De különös!” – álmélkodott Szon Il, és végül az anyjához fordult:
– Vajon mért nem csíráznak ki a virágmagvaim?
Anyja, aki ekkor már szintén nyugtalankodott, ezt tanácsolta neki:
– Ültesd át őket másik földbe!
Szon Il át is ültette a magvakat, de megint csak nem csíráztak ki. Felvirradt végre a nagy nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Az ünneplőbe öltözött gyerekek kitódultak az utcára, és
mindegyik egy cserép virágot szorongatott a kezében. De mi történt? Miért haladt el a király mindegyik gyerek mellett, és miért nem látszott az arcán egy szikrányi öröm sem? Az egyik ház előtt azonban hirtelen megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres cseréppel a kezében álldogált ott. A király nyomban megparancsolta, hogy hívják elébe a kisfiút.
– Hát te meg mit állsz itt ezzel az üres cseréppel? – kérdezte tőle.
Szon Il ekkor hüppögve elmondta, hogyan ültette el a magvakat, ám azok nem csíráztak ki, és bizonyára azért nem, mert egyszer titokban leszakított egy almát más kertjében. A király ennek hallatára karjába kapta Szon Il-t, és így kiáltott fel:
– Ő az én becsületes kisfiam!
Az emberek erre lármázni kezdtek:
– Mért fogadta örökbe a király ezt a fiút az üres cseréppel?
A király ekkor így szólt:
– Emberek! A magvak, amelyeket a gyerekeknek kiosztattam, főtt magvak voltak, nem csírázhattak ki!
Ekkor mindenki helyeslően bólogatni kezdett, a gyerekeknek pedig, akik a szebbnél szebb virágokat szorongatták, a szégyentől lángba borult az arcuk, hisz valamennyien más magvakból nevelték a virágaikat.
IN: Bajzáth Mária (vál.) (2014): Járom az új váramat. Kolibri Kiadó, Budapest. pp. 208-209.